Nem tudom

   Nem tudom, mi van velem. Olyan befolyásolható vagyok. Még ha érzem is, hogy épp manipulálnak, nem teszek ellene. Mert félek. Mindig félek. Félek attól, amit az okozna. Az, hogy nem hagyom magam. Az, hogy szólok, ha valami nem tetszik. Hogy szólok, ha valami nincs rendben. Hogy nem egyedül sírok a szobámban, párnák közé fúrva a fejem. Hogy nem lehajtott fejjel tűröm a szidást. Hogy nem hunyászkodok meg... Csak egyszer húznám ki magam! Egyszer állnék ki magamért! Egyszer emelném fel a fejem! Egyszer néznék büszkén a tükörbe! Egyszer... egyszer más is tudhatná, hogy nekem van igazam. Nem csak a hangok csatáznának a fejemben. Én harcolnék. Harcolnék azért ami fontos nekem. Harcolnék azért, amit akarok. Mert én is akarhatok. És ez nem önzőség, vagy telhetetlenség. Ez csak színtiszta szükséglet. Mint a levegő. Mert szükségem van a levegőre. És az elismerésre. Néhány dicsérő szóra néha-napján. Mert nekik is tudni kéne. Nekik is tudniuk kéne, hogy mi van bennem. Hogy amit mi csinálunk, az nem normális. Minden elvárás nagyobb, és minden hála kisebb, mint a normális. Csak normális szeretnék lenni... Én ezt nem bírom! Nekem ez túl sok. Nem lehet így élni. Nem lehet így álmodni. Ha az otthon melege olyan hely, ahonnan néha elfutnál, akkor mire számíthatsz odakinn? Mi vár rád megtörten? Mi vár rád, ha a homlokodra tetoválták: "VESZTES"? Mi vár rád, ha nem vagy több mint egy sérült áru? Mint a kismacid, aminek csak fél karja van, és a szemei különböző gombokból lettek felvarrva. Mint a baba, akinek rosszul festették meg az arcát. Mint a lufi, amit sose tudsz felfújni. Van, aki elteszi az ilyesmit. Megtartja emlékbe. De persze előbb-utóbb a kukában landol. Sosem tudtam, hogy kell olyat csinálni... olyat, amiért Anyu és apu dühösek... amiért a tanárnő intőt ír be... olyasmit, amiért le is csukhatnak. Felnéztem ezekre az emberekre. Bátornak tartottam őket, és példaképnek. Én mégsem tettem semmit. Én csak gondolkoztam. Mindig a következményeken. Mi lesz majd akkor? Nem élek a múltban. Tudom, hogy semmi haszna. Azon már nem változtathatok, ami megtörtént. Nem vonhatom vissza a szavaim, nem csinálhatom vissza a tetteimet. Nem támaszthatom fel a halottat. Ilyesmire senki sem képes. Nem élek a múltban. De nem is ott ahol kéne. A jelenben nem tudok. Nem lehetek boldog a jelenben, ha tudom, holnap szörnyűség történik. Én a jövőben élek. És ez minden meggondolatlan, gyerekes, spontán, rögtönzött tettet megakadályoz. Mindig ilyen voltam. Sosem kockáztattam. A kényelmet előbbre tartottam az izgalomnál, és ez berögződött az évek során. Én egyre félénkebb és rozsdásabb lettem. Mozgásra, és kalandokra képtelen. A kényelem pedig lassan szertefoszlott. Már nincs az, amiért lemondtam a nagyszájúságról és az önfejűségről. Már nincs az, amiért jó gyerek lettem. Már nem vagyok Anyuci kedvence, vagy Apuci pici lánya. De gyávának még mindig gyáva vagyok. Talán ez az egy nem változott. Mert ezen már nem is lehet változtatni. Ez így marad.
És hogy mi történne, ha egyszer a sarkamra állnék? Ha tennék is valamit? Nem tudom. Nem merem megpróbálni. Nem tudom...