ZENE

Mikor boldog vagyok, teljességgel tölt el.
   Mikor szomorú vagyok, megvigasztal. 
   Mikor dühös vagyok, megnyugtat.
   Mikor fáradt vagyok, felráz.
   Mikor egyedül érzem magam, társaságot ad.
   Mikor senki nem ért meg, ő ott van.
   Mikor nem tudom szavakba önteni, amit érzek, ő megteszi.
   Mikor senki nem hagy békén, vele elszökhetek.
   Mikor nem találom a helyem, ő megmutatja.
   Mikor valami hiányzik, ő pótolja.
   Mikor rossz vagyok, rám szól.
   Mikor csalódott vagyok, mellettem áll.
 
   Ő mindig ott van. Ő sosem hagy el. Ő gyógyír mindenre. Ő a Zene...

Nem tudom

   Nem tudom, mi van velem. Olyan befolyásolható vagyok. Még ha érzem is, hogy épp manipulálnak, nem teszek ellene. Mert félek. Mindig félek. Félek attól, amit az okozna. Az, hogy nem hagyom magam. Az, hogy szólok, ha valami nem tetszik. Hogy szólok, ha valami nincs rendben. Hogy nem egyedül sírok a szobámban, párnák közé fúrva a fejem. Hogy nem lehajtott fejjel tűröm a szidást. Hogy nem hunyászkodok meg... Csak egyszer húznám ki magam! Egyszer állnék ki magamért! Egyszer emelném fel a fejem! Egyszer néznék büszkén a tükörbe! Egyszer... egyszer más is tudhatná, hogy nekem van igazam. Nem csak a hangok csatáznának a fejemben. Én harcolnék. Harcolnék azért ami fontos nekem. Harcolnék azért, amit akarok. Mert én is akarhatok. És ez nem önzőség, vagy telhetetlenség. Ez csak színtiszta szükséglet. Mint a levegő. Mert szükségem van a levegőre. És az elismerésre. Néhány dicsérő szóra néha-napján. Mert nekik is tudni kéne. Nekik is tudniuk kéne, hogy mi van bennem. Hogy amit mi csinálunk, az nem normális. Minden elvárás nagyobb, és minden hála kisebb, mint a normális. Csak normális szeretnék lenni... Én ezt nem bírom! Nekem ez túl sok. Nem lehet így élni. Nem lehet így álmodni. Ha az otthon melege olyan hely, ahonnan néha elfutnál, akkor mire számíthatsz odakinn? Mi vár rád megtörten? Mi vár rád, ha a homlokodra tetoválták: "VESZTES"? Mi vár rád, ha nem vagy több mint egy sérült áru? Mint a kismacid, aminek csak fél karja van, és a szemei különböző gombokból lettek felvarrva. Mint a baba, akinek rosszul festették meg az arcát. Mint a lufi, amit sose tudsz felfújni. Van, aki elteszi az ilyesmit. Megtartja emlékbe. De persze előbb-utóbb a kukában landol. Sosem tudtam, hogy kell olyat csinálni... olyat, amiért Anyu és apu dühösek... amiért a tanárnő intőt ír be... olyasmit, amiért le is csukhatnak. Felnéztem ezekre az emberekre. Bátornak tartottam őket, és példaképnek. Én mégsem tettem semmit. Én csak gondolkoztam. Mindig a következményeken. Mi lesz majd akkor? Nem élek a múltban. Tudom, hogy semmi haszna. Azon már nem változtathatok, ami megtörtént. Nem vonhatom vissza a szavaim, nem csinálhatom vissza a tetteimet. Nem támaszthatom fel a halottat. Ilyesmire senki sem képes. Nem élek a múltban. De nem is ott ahol kéne. A jelenben nem tudok. Nem lehetek boldog a jelenben, ha tudom, holnap szörnyűség történik. Én a jövőben élek. És ez minden meggondolatlan, gyerekes, spontán, rögtönzött tettet megakadályoz. Mindig ilyen voltam. Sosem kockáztattam. A kényelmet előbbre tartottam az izgalomnál, és ez berögződött az évek során. Én egyre félénkebb és rozsdásabb lettem. Mozgásra, és kalandokra képtelen. A kényelem pedig lassan szertefoszlott. Már nincs az, amiért lemondtam a nagyszájúságról és az önfejűségről. Már nincs az, amiért jó gyerek lettem. Már nem vagyok Anyuci kedvence, vagy Apuci pici lánya. De gyávának még mindig gyáva vagyok. Talán ez az egy nem változott. Mert ezen már nem is lehet változtatni. Ez így marad.
És hogy mi történne, ha egyszer a sarkamra állnék? Ha tennék is valamit? Nem tudom. Nem merem megpróbálni. Nem tudom...

Mert szóltam anyának, hogy hazajöttél...

 Bántott már valaki? Bántottak már igazán? Olyan, akit szeretsz. Bántott már? És nem véletlenül! Nem figyelmetlenségből. Nem feledékenységből. Nem tiszteletlenségből, elszólásból, tudatlanságból. Azért, mert akarta. Azt akarta, hogy fájjon neked. És nem is az fájt, amit tett. Hanem, hogy miért tette. Éreztél már így? Bántott már valaki igazán?

Azt is akarta, hogy félj. Rád akart ijeszteni. Azt akarta, hogy veszíts el minden komfortot és kontrollt az életedből. Azt akarta, hogy ne maradjon semmid, csak ő. Hogy tőle függjön az életed, és ezzel megzsarolhasson. Ezt akarta. Így is tett. De addigra már inkább elveszítenél mindent, csak menjen ő is velük. Lennél inkább nincstelen, csak ő ne bántson többet! Éreztél már így? Akartál nincstelen lenni?

És te nem tudtad, hogy mit kellene csinálnod. Fogalmad se volt, mi lenne jó, vagy legalább kevésbé rossz. Nem tudtad, mert eddig bármit is tettél, az rossz volt. Nem tudtál semmit, csak azt, hogy nyűg vagy. Azt, hogy mindig rosszat teszel. Egy semmi vagy. Egy senki. Nem érsz semmit. Bármikor kirúghatnak. Nem a te házad. Az örökös terrorban élni. Mikor azt sem tudod, mikor mosolyognak rád, mikor vicsorognak rád, ha elhagyod a szobádat. Nem is mersz kimenni. Kicsi a szoba, nincs bent hűtő, éhes is vagy. De kihagyod a vacsorát is, csak ne kelljen kimenni. Már nem is iszol, mert messze a wc. Még véletlenül összefutnátok. Ismerős? Szomjasan, száraz torokkal a másfél literes ásványvíz mellett? Az az igazi szomjazás. És közben még sírsz is. A könnyeid sósak, és csak szomjasabb leszel. Éreztél már így?

És tudod, hogy nem lesz másképp holnap se. Évek óta számolsz vissza, mikor mehetsz el anélkül, hogy megbántanád anyádat. Mert őt szereted, ahogy ő is téged. De anyád őt is szereti. És ő nem fogja abbahagyni, amit csinál. Mert ő így szereti. De olyan messze még a 18. És hova mész majd? És miből? Akár az utcára is. Csak el innen. Mert meleg a családi fészek. Annyira meleg, hogy évek óta lángol is. És te nyeled a füstöt. És te égsz benn. És te mégse futsz el. Éreztél már így?

Évekig hallgattad, milyen önző is vagy te. Erre menekülnél egyedül? Hátrahagyva anyukád és testvéreid? Vele? Szeretik őt. Ő is őket. De téged is szeretett. Mégis ilyen maradt. Tényleg lennél olyan önző, hogy megteszed? Bennhagynád őket a tűzben? Hisz tudod, ha az ajtó kinyílik, a lángok magasabbra csapnak. Ki kéne őket is rántani. De hogyan. Ők szeretik a tüzet. Úgy, ahogy egykor te szeretted. És nem tudod, mit kéne tégy. Éreztél már így?

- Megmutattam anyának. Sírt és bocsánatot kért tőlem, amiért miatta van ez az egész. Azt mondta, ő is gyakran érez így. Aztán kibékültek a nevelőapámmal és el lett felejtve.